A Csallóköz délkeleti csücskében, a Duna és a Vág-Duna összefolyásánál 108-115 m tengerszint feletti magasságban fekvő Komárom a Kárpát-medence egyik legrégibb települése, s gazdag történelmi múltú városa. A régészeti leletek tanúsága szerint területe a korai bronzkortól folyamatosan lakott. Megtelepedtek itt a kelták, majd az 1-4. században, a közelben, a Duna jobb partján a rómaiak. Brigetio névvel jelentős légióstábort és várost létesítettek, az ellenkező északi parton pedig Brigetio megerősített hídfőjét, Celemantiát. A népvándorlás évszázadaiban Komárom térségében a Közép-Ázsiából származó avarok tartózkodtak huzamosabb ideig, és 568-tól közel kétszázötven éven át uralták a Kárpát-medencét. Ezt támasztja alá a város területén feltárt 8 avarkori temető gazdag leletanyaggal.
Az Avar Birodalom széthullása után néhány évvel az egyre erősödő morva-szláv törzsek megkísérelték a frankok által el nem foglalt avar területek meghódítását. Megtámadták azokat az avarokat is, akik a frankok védelme alatt találtak menedéket (811). Egyelőre nem áll rendelkezésünkre elég adat arról, hogy a 9. században továbbra is Komárom területén élő avarok (onogurok) a frankok vagy a szlávok fennhatósága alá tartoztak-e.
A 9. század hatvanas éveiben zajló frank – morva-szláv háborúkban szövetségesként a magyarok csapatai is részt vettek, hol az egyik, hol a másik fél oldalán. A magyar törzsek a század végére érték el a Kárpát-medencét, majd el is foglalták azt. A 10. században a Vág-Duna torkolatánál megerősített és körülkerített várat építettek ki, amely a magyar állam megalapítása idején Komárom vármegye központjává vált. A vármegye székhelye, a komáromi vár mellett azonos nevű település keletkezett jelentős szárazföldi és vízi útvonalak találkozásában. Az első feljegyzésekben a várat és a települést több elnevezéssel említik: Camarum (1075), Kamarn (1218), Camarun (1268), Kamar (1283), Camaron, Comaron (több oklevélben az 1372 – 1498 évekből).
A „Villa Camarun” azon 23 település egyike volt, melyek a komáromi vár uralma alá tartoztak. A város első jelentős, a korabeli városokat megillető kiváltságait IV. Béla királytól kapta az 1265. április 1-én kelt okiratban. A szabadalmak, melyeket a város elöljárói minden trónralépő uralkodóval megerősíttettek, elősegítették a középkori Komárom fejlődését. A város főleg Hunyadi Mátyás uralkodása idején virágzott, aki a komáromi várban reneszánsz palotát építtetett, ahová mindig szívesen visszatért. Megalapította a királyi dunai flotillát, melynek fő támaszpontját a törökellenes harcok idején épp Komárom képezte.
A 16. században, a törökök előrenyomulása idején Komárom a Habsburg és az Oszmán Birodalom határán fekvő végvár lett. Ez okból a középkori várat I. Ferdinánd uralkodása alatt a bécsi udvar a kor hadászati követelményeinek megfelelő erőddé építtette át. Az így keletkezett ún. Óvárat a 17. században I. Lipót uralkodása idején az ún. Újvárral bővítették ki. A két erőd ellenállt a török seregek támadásainak. A török háborúk és a Habsburg-ellenes felkelések után a 18. században ismét szabaddá vált a közlekedés a Dunán, s így előnyös fekvésének köszönhetően fellendült Komárom kereskedelme és céhes ipara. 1745-ben Mária Terézia királynő szabad királyi várossá emelte Komáromot. A módosabb polgárok és a nemesek barokk palotákat, a trinitáriusok, a ferencesek és a jezsuiták kolostorokat és templomokat építtettek. A 18. század közepéig szépen kiépült barokk városnak súlyos károkat okozott az 1763. június 28-i nagy földrengés, majd húsz évvel később az 1783. április 22-i, szintén nagy erejű földrengés. A földrengések és egyéb természeti csapások (árvizek, nagy tűzvészek, pestis- és kolera-járványok) ellenére a 19. század közepéig Komárom megmaradt jelentős kereskedelmi és kézműipari központnak.
A napóleoni háborúk hatására megkezdődött a komáromi erődrendszer kiterjedt megerősítése. A munkálatokat megszakították az 1848/49-es forradalmi események, melyekben Komárom jelentős szerepet játszott mint a magyar forradalom utolsó bástyája. Az 1848-as nagy tűzvész és a többhavi ostromlás következtében a város romokban hevert. Az osztrák abszolutizmus ideje alatt főleg katonai objektumok épültek. A 19. század 70-es éveiben, az erődrendszer kiépítésének befejeztével Komárom Ausztria – Magyarország stratégiai katonai támaszpontjává vált, viszont maga a város elveszítette korábbi gazdasági jelentőségét és vezető szerepét a környék városai között. Csupán a 19. század végén, s a 20. század küszöbén kezdett ismét fejlődni, amikor megépültek a Dunát és Vág-Dunát átívelő állandó hidak, az ország távolabbi vidékeivel összeköttetést biztosító vasútvonalak, s 1896-ban Komáromhoz csatolták a Duna jobb partján fekvő Újszőnyt, amivel teret nyert terjeszkedéséhez.
Az Osztrák – Magyar Monarchia szétesése és Csehszlovákia megalakulása szétválasztotta a történelmi Komárom megyét és Komárom városát is. A Duna bal partján fekvő rész a területi átszervezés következtében 1923-ban a Komáromi járás székhelye lett. Mint határváros a gazdasági érdeklődés perifériájára került. Nagyobb munkalehetőséget a városban csupán a hajógyár, a dunai kikötő, az újonnan alakult dohányfelvásárló-üzem és a villanytelep biztosított. A csehszlovák államigazgatás kialakításával, új hivatalok és intézmények létrehozásával részben megváltozott a lakosság nemzetiségi összetétele, a többséget azonban továbbra is a magyarság alkotta, és az első Csehszlovák Köztársaság fennállása alatt Komárom a dél-szlovákiai magyarok kulturális és társadalmi életének egyik központjává vált.
Az 1938. november 2-i bécsi döntés alapján Komáromot Magyarországhoz csatolták és ismét megyeszékhely lett. A II. világháború ideje alatt többször bombázták a várost.
A front elvonulása, 1945. március 30. után Komárom megint Csehszlovákia határvárosává vált. Megkezdődött a háború által tönkretett hidak, épületek, városi üzemek felújítása. E munkálatokat nehezítették az 1945 és 1948 közötti, a magyar nemzetiségű lakosokat sújtó intézkedések. Megfosztották őket állampolgári jogaiktól, munkaerőtoborzással a cseh határvidékre vagy Magyarországra telepítették őket a Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosságcsere során. A további években a város gazdasági fejlődéséhez nagyban hozzájárult az új hajógyár kiépítése, melynek dolgozói számára új lakótelepek épültek. A nagyszabású, nem mindig kellően átgondolt építkezések következtében a régi Komáromból csupán annak történelmi magja maradt meg. Itt található a legtöbb fennmaradt történelmi műemlék. Manapság Komárom Szlovákia forgalmas határvárosa 38 000 lakossal.
A város híres szülöttei közül meg kell említenünk a magyar romantikus írót, Jókai Mórt (1825.2.18. Komárom – 1904.5.5. Budapest), aki itt nőtt fel, és regényeivel népszerűsítette szülővárosát; továbbá a világhírű zeneszerzőt, Lehár Ferencet (1870.4.30. Komárom – 1948.10.24. Bad Ischl), aki csak gyermekkora egy részét töltötte Komáromban, ám mindig szeretettel emlékezett szülővárosára, noha soha nem tért vissza ide. Jelentős szerepet játszott a város történelmében Klapka György tábornok (1820.4.7. Temesvár – 1892.5.17. Budapest), aki nem Komáromból származik ugyan, de azzal, hogy hősiesen védte a várost a túlerőben lévő cári és császári csapatok ellen 1849-ben, örökre beírta magát Komárom történelmébe. A komáromiak mindhárom személy tiszteletére emlékművet avattak: Klapka tábornoknak 1896-ban a városháza előtti téren, Jókai Mórnak 1937-ben a múzeum udvarán, Lehár Ferencnek pedig 1980-ban a zeneszerző lebontott szülőházához közeli parkban. A Határőr u. 3. szám alatti házon 1991-ben elhelyezett háromnyelvű emléktábla utal arra, hogy Komáromban töltötte gyermekkorát és fiatalságát dr. Selye János (1907.1.26. Bécs – 1982.10.18. Montreal), a híres orvos-kutató, aki a bencés gimnáziumban az 1924/25-ös iskolai évben megszerzett érettségi vizsga letételéig élt Komáromban.A ma már az ő nevét viselő magyar tannyelvű gimnázium falán található az az emléktábla, amely Karle Sándornak, a mai Szlovákia területén az 1. cserkészcsapatot megalakító bencés tanárnak állít emléket. A város szülötte V. László (1440. február 22 Komárom – 1457. november 23 Prága), magyar-cseh király is, akinek tiszteletére a város 2000-ben emeltet szobrot.
Komárom és környéke gazdag történelmét, a városhoz kötődő személyiségek életét és munkásságát dokumentálják a komáromi Duna Menti Múzeum kiállításai: a főépületben (a Nádor u. 13. szám alatt) a régió története 1849-ig, képtár; a Zichy palotában (a Klapka tér 9. szám alatt) Komárom újabb története; továbbá a Nádor u. 32. szám alatti épületben Lehár Ferenc és Jókai Mór emlékkiállítás, valamint az egyházművészeti kiállítás a szerb ortodox templomban.
A Csallóköz délkeleti csücskében, a Duna és a Vág-Duna összefolyásánál 108-115 m tengerszint feletti magasságban fekvő Komárom a Kárpát-medence egyik legrégibb települése, s gazdag történelmi múltú városa. A régészeti leletek tanúsága szerint területe a korai bronzkortól folyamatosan lakott. Megtelepedtek itt a kelták, majd az 1-4. században, a közelben, a Duna jobb partján a rómaiak. Brigetio névvel jelentős légióstábort és várost létesítettek, az ellenkező északi parton pedig Brigetio megerősített hídfőjét, Celemantiát. A népvándorlás évszázadaiban Komárom térségében a Közép-Ázsiából származó avarok tartózkodtak huzamosabb ideig, és 568-tól közel kétszázötven éven át uralták a Kárpát-medencét. Ezt támasztja alá a város területén feltárt 8 avarkori temető gazdag leletanyaggal.
Az Avar Birodalom széthullása után néhány évvel az egyre erősödő morva-szláv törzsek megkísérelték a frankok által el nem foglalt avar területek meghódítását. Megtámadták azokat az avarokat is, akik a frankok védelme alatt találtak menedéket (811). Egyelőre nem áll rendelkezésünkre elég adat arról, hogy a 9. században továbbra is Komárom területén élő avarok (onogurok) a frankok vagy a szlávok fennhatósága alá tartoztak-e.
A 9. század hatvanas éveiben zajló frank – morva-szláv háborúkban szövetségesként a magyarok csapatai is részt vettek, hol az egyik, hol a másik fél oldalán. A magyar törzsek a század végére érték el a Kárpát-medencét, majd el is foglalták azt. A 10. században a Vág-Duna torkolatánál megerősített és körülkerített várat építettek ki, amely a magyar állam megalapítása idején Komárom vármegye központjává vált. A vármegye székhelye, a komáromi vár mellett azonos nevű település keletkezett jelentős szárazföldi és vízi útvonalak találkozásában. Az első feljegyzésekben a várat és a települést több elnevezéssel említik: Camarum (1075), Kamarn (1218), Camarun (1268), Kamar (1283), Camaron, Comaron (több oklevélben az 1372 – 1498 évekből).
A „Villa Camarun” azon 23 település egyike volt, melyek a komáromi vár uralma alá tartoztak. A város első jelentős, a korabeli városokat megillető kiváltságait IV. Béla királytól kapta az 1265. április 1-én kelt okiratban. A szabadalmak, melyeket a város elöljárói minden trónralépő uralkodóval megerősíttettek, elősegítették a középkori Komárom fejlődését. A város főleg Hunyadi Mátyás uralkodása idején virágzott, aki a komáromi várban reneszánsz palotát építtetett, ahová mindig szívesen visszatért. Megalapította a királyi dunai flotillát, melynek fő támaszpontját a törökellenes harcok idején épp Komárom képezte.
A 16. században, a törökök előrenyomulása idején Komárom a Habsburg és az Oszmán Birodalom határán fekvő végvár lett. Ez okból a középkori várat I. Ferdinánd uralkodása alatt a bécsi udvar a kor hadászati követelményeinek megfelelő erőddé építtette át. Az így keletkezett ún. Óvárat a 17. században I. Lipót uralkodása idején az ún. Újvárral bővítették ki. A két erőd ellenállt a török seregek támadásainak. A török háborúk és a Habsburg-ellenes felkelések után a 18. században ismét szabaddá vált a közlekedés a Dunán, s így előnyös fekvésének köszönhetően fellendült Komárom kereskedelme és céhes ipara. 1745-ben Mária Terézia királynő szabad királyi várossá emelte Komáromot. A módosabb polgárok és a nemesek barokk palotákat, a trinitáriusok, a ferencesek és a jezsuiták kolostorokat és templomokat építtettek. A 18. század közepéig szépen kiépült barokk városnak súlyos károkat okozott az 1763. június 28-i nagy földrengés, majd húsz évvel később az 1783. április 22-i, szintén nagy erejű földrengés. A földrengések és egyéb természeti csapások (árvizek, nagy tűzvészek, pestis- és kolera-járványok) ellenére a 19. század közepéig Komárom megmaradt jelentős kereskedelmi és kézműipari központnak.
A napóleoni háborúk hatására megkezdődött a komáromi erődrendszer kiterjedt megerősítése. A munkálatokat megszakították az 1848/49-es forradalmi események, melyekben Komárom jelentős szerepet játszott mint a magyar forradalom utolsó bástyája. Az 1848-as nagy tűzvész és a többhavi ostromlás következtében a város romokban hevert. Az osztrák abszolutizmus ideje alatt főleg katonai objektumok épültek. A 19. század 70-es éveiben, az erődrendszer kiépítésének befejeztével Komárom Ausztria – Magyarország stratégiai katonai támaszpontjává vált, viszont maga a város elveszítette korábbi gazdasági jelentőségét és vezető szerepét a környék városai között. Csupán a 19. század végén, s a 20. század küszöbén kezdett ismét fejlődni, amikor megépültek a Dunát és Vág-Dunát átívelő állandó hidak, az ország távolabbi vidékeivel összeköttetést biztosító vasútvonalak, s 1896-ban Komáromhoz csatolták a Duna jobb partján fekvő Újszőnyt, amivel teret nyert terjeszkedéséhez.
Az Osztrák – Magyar Monarchia szétesése és Csehszlovákia megalakulása szétválasztotta a történelmi Komárom megyét és Komárom városát is. A Duna bal partján fekvő rész a területi átszervezés következtében 1923-ban a Komáromi járás székhelye lett. Mint határváros a gazdasági érdeklődés perifériájára került. Nagyobb munkalehetőséget a városban csupán a hajógyár, a dunai kikötő, az újonnan alakult dohányfelvásárló-üzem és a villanytelep biztosított. A csehszlovák államigazgatás kialakításával, új hivatalok és intézmények létrehozásával részben megváltozott a lakosság nemzetiségi összetétele, a többséget azonban továbbra is a magyarság alkotta, és az első Csehszlovák Köztársaság fennállása alatt Komárom a dél-szlovákiai magyarok kulturális és társadalmi életének egyik központjává vált.
Az 1938. november 2-i bécsi döntés alapján Komáromot Magyarországhoz csatolták és ismét megyeszékhely lett. A II. világháború ideje alatt többször bombázták a várost.
A front elvonulása, 1945. március 30. után Komárom megint Csehszlovákia határvárosává vált. Megkezdődött a háború által tönkretett hidak, épületek, városi üzemek felújítása. E munkálatokat nehezítették az 1945 és 1948 közötti, a magyar nemzetiségű lakosokat sújtó intézkedések. Megfosztották őket állampolgári jogaiktól, munkaerőtoborzással a cseh határvidékre vagy Magyarországra telepítették őket a Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosságcsere során. A további években a város gazdasági fejlődéséhez nagyban hozzájárult az új hajógyár kiépítése, melynek dolgozói számára új lakótelepek épültek. A nagyszabású, nem mindig kellően átgondolt építkezések következtében a régi Komáromból csupán annak történelmi magja maradt meg. Itt található a legtöbb fennmaradt történelmi műemlék. Manapság Komárom Szlovákia forgalmas határvárosa 38 000 lakossal.
A város híres szülöttei közül meg kell említenünk a magyar romantikus írót, Jókai Mórt (1825.2.18. Komárom – 1904.5.5. Budapest), aki itt nőtt fel, és regényeivel népszerűsítette szülővárosát; továbbá a világhírű zeneszerzőt, Lehár Ferencet (1870.4.30. Komárom – 1948.10.24. Bad Ischl), aki csak gyermekkora egy részét töltötte Komáromban, ám mindig szeretettel emlékezett szülővárosára, noha soha nem tért vissza ide. Jelentős szerepet játszott a város történelmében Klapka György tábornok (1820.4.7. Temesvár – 1892.5.17. Budapest), aki nem Komáromból származik ugyan, de azzal, hogy hősiesen védte a várost a túlerőben lévő cári és császári csapatok ellen 1849-ben, örökre beírta magát Komárom történelmébe. A komáromiak mindhárom személy tiszteletére emlékművet avattak: Klapka tábornoknak 1896-ban a városháza előtti téren, Jókai Mórnak 1937-ben a múzeum udvarán, Lehár Ferencnek pedig 1980-ban a zeneszerző lebontott szülőházához közeli parkban. A Határőr u. 3. szám alatti házon 1991-ben elhelyezett háromnyelvű emléktábla utal arra, hogy Komáromban töltötte gyermekkorát és fiatalságát dr. Selye János (1907.1.26. Bécs – 1982.10.18. Montreal), a híres orvos-kutató, aki a bencés gimnáziumban az 1924/25-ös iskolai évben megszerzett érettségi vizsga letételéig élt Komáromban.A ma már az ő nevét viselő magyar tannyelvű gimnázium falán található az az emléktábla, amely Karle Sándornak, a mai Szlovákia területén az 1. cserkészcsapatot megalakító bencés tanárnak állít emléket. A város szülötte V. László (1440. február 22 Komárom – 1457. november 23 Prága), magyar-cseh király is, akinek tiszteletére a város 2000-ben emeltet szobrot.
Komárom és környéke gazdag történelmét, a városhoz kötődő személyiségek életét és munkásságát dokumentálják a komáromi Duna Menti Múzeum kiállításai: a főépületben (a Nádor u. 13. szám alatt) a régió története 1849-ig, képtár; a Zichy palotában (a Klapka tér 9. szám alatt) Komárom újabb története; továbbá a Nádor u. 32. szám alatti épületben Lehár Ferenc és Jókai Mór emlékkiállítás, valamint az egyházművészeti kiállítás a szerb ortodox templomban.
Lehár Ferenc
1870. április 30. Komárom – 1948. október 24. Bad Ischl
Az egyik legjelentősebb operettkomponista 1870. április 30-án született Komáromban, a helyőrségi zenekar karnagyának gyermekeként. Édesapja foglalkozása miatt a Lehár család „bejárta” az egész Osztrák-Magyar Monarchiát. A fiatal Lehár a prágai konzervatórium befejezése után először hegedűsként, majd karnagyként dolgozott. A Víg özvegy című operett átütő sikerének köszönhetően Európa legismertebb operettkomponistája lett. Legjelentősebb művei közé tartoznak: Luxemburg grófja, Cigányszerelem, A mosoly országa, Paganini, Giuditta. 1948. október 24-én hunyt el az osztrák fürdővárosban, Bad-Ischl-ben.
A világhírű zeneszerzőről szülővárosa sem feledkezett meg. Tiszteletére évente megrendezik az operett előadásokat bemutató Lehár-Napokat, illetve kétévente Lehár Énekversenyt, amely az ifjú tehetségek nemzetközi versenye.
Selye János
1907. január 26. Bécs – 1982. október 20. Montreál
1907. január 26-án született Bécsben. Édesapja katonaorvos volt, s így kerülnek a Komáromi garnizonba. Középiskoláit Komáromban végzi, s követve a családi tradíciót orvosnak tanul. 1929-ben Prágában doktorál. 1931-től Montreálban élt és dolgozott, 1945-től saját intézetének az Institut de Medicine et de Chirurgie Experimentale igazgatótanára.
Selye János az ún. stresszelmélet megalkotója. Foglalkozott a korunk betegségének nevezett „szívinfarktus” tanulmányozásával is. 1982. október 20-án hunyt el Montreálban. Hajdani iskolája a Komáromi gimnázium felvette a tiszteletére a Selye János nevet. Komáromban rendezik meg évente a művelődéstörténeti előadásokat tartalmazó Selye János Napokat is.
Klapka György
Mottó: „Legyen Komárom a magyarok Mekkája!”
Klapka György
1820. április 7. Temesvár – 1892. május 7. Budapest
Az 1848-49-es szabadságharc dicső, a magyar nemzet köztudatában örökre népszerű alakja volt és marad Klapka György. Neve úgy él a magyarság lelkében, mint a legendás végvári hősök – Dobó István, Zrínyi Miklós – méltó utódja. Világosnál már rég lebukott a zászló, amikor még hetek múltán is, magyar trikolórt lengetett a szél a komáromi vár fokán. „ Mi valánk- írja Klapka – kik utólsóul tartottuk fel a szabadság zászlaját a kontinensen, s én személyesen a legutolsó, ki azt a zászlót védelmeztem.”
Klapka György 1820. áprílis 7-én született Temesvárott, ahol apja polgármester volt. Az ifjú György katonai pályára lépett. Mint kiváló tüzértiszt, 1842-ben a bécsi magyar testőrséghez kerül, ahol öt esztendőt töltött. 1847-ben főhadnagyi rangban a 12. határőr ezredhez vezénylik. 1848 tavaszán – a forradalom – hatására önként jelentkezik honvédségi szolgálatra, ahol századosi rangot kapott. Ez esztendő szeptemberében gróf Battyhány Lajos miniszterelnök Komárnomba vezényli, a helyőrség eskütétele után őrnaggyá léptették elő. 1849. január 7-én Kossuth kéreti magához és kinevezi a felső – tiszai hadtest parancsnokává, s egyúttal erzedesi rangot kapott. A sikeres tavaszi hadjárat során, az isaszegi győzelem után, 1849. április 6-án tábornokká nevezik ki. Mint hadtestparancsnok vesz részt Komárom felszabadításában április 22-én. Majd még e hónap 26-án, ő vezényli az első komáromi ütközetet, a Duna partjának elfoglalását.
1849 májusában Debrecenben tagja a Szemere-kormánynak, mint hadügyminiszter (Görgey helyett). Május 28-án nevezik ki Komárom parancsnokává. Még három csatát vívott ezért a városért: 1849. július 2., július 11., augusztus 3. Október 4 – én adja fel Komárom várát, biztosítva a 30 ezres sereg szabad elvonulását. (Menlevél)
1867-ig nyugaton szervezi a magyar ellenállást a Nemzeti Direktórium tagjaként; Kossuth és Teleky László társaságában. A kiegyezés után hazajött és tagja lett a magyar országgyűlésnek. 1892. május 7-én halt meg Budapesten. Sírja felett 30 ezren énekelték a Klapka indulót, melyet itt Komáromban szerzett Egressy Béni, az ő tiszteletére. Klapka Budapesten van eltemetve, de mégis komáromi földben nyugszik, mert Tuba János koporsójára szórta annak a városnak a földjét, melyért négy véres csatát vívott.
Koszorúzza álmát ezer áldás, remény,
Őrködjön felettünk a csillagos egén !
Dr. Szénássy Zoltán
V. László (Utószülött)
1440. február 22. Komárom – 1457. november 23. Prága
1440. február 22-én született Komáromban. Világrajötte előtt meghalt édesapja, Albert király, az első Habsburg a magyar trónon. Csecsemőként magyar királlyá, 1453-ban pedig cseh királlyá koronázzák. 17 évet élt, és nem tartozott a kiemelkedő uralkodók közé. Viszont szülővárosának több jelentősebb kiváltságot jutatott. Életpályája 1457. november 23-án Prágában ér véget. A Szent Vítus székesegyházban nyugszik.
Jókai Mór
1825. február 18. Komárom – 1904. május 5. Budapest
A magyar és a világirodalom nagy mesemondója 1825. február 18-án született Komáromban. Tanulmányait szülővárosában folytatta, s jogászként végzett. Életét azonban az irodalomnak szentelte. Több művét szülővárosának szentelte. Jelentősebb regényeiben kitűnő jellemábrázolással és történelmi éleslátással tűnt ki. Ismertebb művei: Az aranyember, A kőszívű ember fiai, Fekete gyémántok, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán. Műveit több mint 20 nyelvre lefordították, s többet megfilmesítettek. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. 1904. május 5-én hunyt el Budapesten. Tiszteletére már több mint harmadik évtizede szülővárosában rendezik az amatőr színjátszók országos versenyét, a Jókai Napokat.
Komárom szabad királyi város ügyeinek intézését 1848-ig főbíró irányította. A polgármesteri tisztséget a városban belügyminiszteri rendelettel rendszeresítették 1848. május 4-én.
Polgármesterek:
| 1848 | – | 1852 | Amtman Jenő |
| 1861 | – | 1867 | Amtman Jenő |
| 1867 | – | 1875 | Pulay Kornél |
| 1875 | – | 1899 | Tátray József |
| 1899 | – | 1914 | Domány János |
| 1914 | – | 1918 | Dr. F. Szabó Géza |
| (őt csehszlovák katonai városparancsnokok követték) | |||
| 1920 | – | 1923 | Dr. Szijj Ferenc |
| 1923 | – | 1935 | Csizmazia György – városbíró |
| 1935 | – | 1938 június | Nagy Jenő – kormánybiztos |
| 1938 június | – | 1939 július 15. | Fülöp Zsigmond – városbíró |
| 1939 július | – | 1944 augusztus | Alapy Gáspár, az egyesített Komárom polgármestere |
| 1945 | – | 1989 | a helyi közigazgatási bizottság elnöke, később helyi, majd városi nemzeti bizottság elnökei |
| 1990 | – | 2002 | Pásztor István, mérnök |
| 2002 | – | 2010 | MUDr. Bastrnák Tibor |
| 2011 | – | 2014 | MUDr. Anton Marek |
| 2015 | – | 2018 | Stubendek László, mérnök |
Komárom polgármestereiről
Komárom szabad királyi város ügyeinek intézését 1848-ig főbíró irányította. A polgármesteri tisztséget a városban belügyminiszteri rendelettel rendszeresítették 1848. május 4-én. Első polgármesterévé Amtman Jenőt választották (apja évtizedekig ült a főbírói székben), aki végzett jogászként előbb a város főügyésze, később országgyűlési követe, majd főjegyzője lett. A polgármesteri tisztséget 1852 decemberéig töltötte be, rövid ideig még 1861-ben és 1867-ben is (a közbeeső időben az osztrák önkényuralom éveiben kinevezett biztosok irányították a várost). Őt követte 1867-ben Pulay Kornél, akit – miután 1875-ben országgyűlési képviselővé választották – Tátray József váltott fel a polgármesteri székben, őt pedig 1899-ben Domány János, aki 1914 tavaszáig állt a város élén, s a másfél évtized alatt sokat tett Komárom fejlesztéséért. Az említett három személy jogászként emelkedett a városi ranglétrán a polgármesterségig. 1914 – 1918 között dr. F. Szabó Géza, a Függetlenségi Párt jelöltje volt Komárom polgármester.
Miután 1919. január 10-én a csehszlovák légionáriusok bevonultak Komáromba, a város irányítását katonai parancsnokok vették át. (előbb Edigio Maccaluso olasz ezredes, majd Gerges Bonnaud francia tiszt) 1920 – 1923 között pedig kinevezett polgármesterként dr. Szijj Ferenc. 1923-tól 1935-ig választott városbírója volt Komáromnak Csizmazia György szocialista vasesztergályos személyében. 1935-ben a város gazdálkodása csődbe ment, önkormányzatát feloszlatták és a Pozsonyi Országos Hivatal kormánybiztosaként Nagy Jenő bankigazgatót bízta meg a város vezetésével. 1938 júniusában az Egyesült Magyar Párt részéről Fülöp Zsigmond bankigazgatót, helytörténészt, közismert közéleti személyiséget választották meg Komárom városbírójává.
1939. július 15-től az újraegyesített Komárom polgármester Alapy Gáspár Lett, aki korábban Dél-Komáromban volt aljegyző, főjegyző, helyettes polgármester, majd polgármester. Őt a nyilasok küldték a halálba 1944 őszén (1945. február 5-én halt meg).
A másodi világháború utáni évtizedekben egészen 1990-ig nem volt valódi önkormányzata és polgármestere Komáromnak. A rendszerváltás utáni első helyhatósági választások eredményeképp Pásztor István mérnök lett a város polgármestere, akit 2002-ben doktor Bastrnák Tibor követett a polgármesteri székben, aki 2 cikluson keresztül volt a város élén. Őt 2011-ben doktor Anton Marek követte, akit 2015-ben Stubendek László mérnök váltott le.
Egykor a hivatalba lépő polgármester a Szent András templomban összesereglett komáromiak előtt a következő esküt mondta el:
Én …….. esküszöm az egy élő Istenre, a Boldogságos Szűz Máriára és Istennek minden Szentjeire, hogy polgármesteri tisztemet a hazai alkotmányhoz és törvényekhez híven viselni, körömhöz tartozó minden kötelességemet a törvény által rendelt időben és módon pontosan teljesíteni fogom, törvénytelen parancsok és végrehajtások sikeresítésére segédkezeket nem nyújtandók, a város községe és minden néposztály jogait tiszteletben tartandom, sőt amennyiben rajtam áll, bármilyen háborgatás ellen oltalmazandom.
Mácza Mihály